Ez egy baromi jó kérdés. Édesapám még az analóg korszakban nagyon sokat fotózott, így majdnem biztos, hogy akkoriban nekem is közöm volt valamelyest hozzá, de olyan régen volt, hogy nem tudom, ilyen irányú emlékeim csupán a megszépítő emlékezet, vagy tények alapján derengenek föl.

Ami biztos, hogy a modern kor fiataljaként 1998 táján találkoztam a digitális fotózással. A gimnáziumnak, ahova jártam volt egy Sony Mavica készüléke.

Akkoriban ha jól emlékszem 180.000.- forintért lehetett beszerezni, (adomány volt, nem az iskola vette) ami messze drágább volt a kor analóg készülékeinél, mégis már előre mutatott és megvilágította számunkra a digitális fényképezés ösvényét. Emlékszem, mennyire odavoltunk a 640 * 480-as képektől, amiket a gép egy 3,5”-os lemezre mentett, képenként 4-8 másodperc alatt. Ha jók az emlékeim, akkor 24 fotót lehetett egy lemezre rögzíteni. A képek minősége (színmélység, kontraszt stb.) jócskán a filmes gépek alatt volt, mégis imádtuk, ha kölcsönkaphattuk néhány fotó erejéig (ez akkoriban diákként igazi kiváltság volt) és jókat szórakoztunk utána a számítógéppel manipulált képeken.

Az első saját digitális készülékemet 2002-ben ajándékba kaptam egy Agfa ePhoto CL18 személyében.

Paramétereit nézve minden mai fotósnak „összefut a szájában a nyál”. 0,3 MPixel, 1x zoom (sem több, sem kevesebb) belső memória 32 kép számára és két ceruzaelemes erőforrás, amely azért 60-70 kép rögzítésére elég volt. Számomra hatalmas ugrásnak tűnt a Sony után, mert szebb képeket készített. Akkoriban (igaz most sem, na mindegy) nem igazán készítettem fotós szemmel a képeket. Túlnyomó részt arra használtam, hogy mindig nálam volt és ha láttam egy szép autót (akkoriban az autób*zi korszakomat éltem) akkor kattintottam egyet „ez is megvan” jelleggel. Ez a foglalatosság el is tartott 2003-ig, amikor is úgy éreztem, itt az idő „szintet lépni”. Sajnos még ekkor sem az igényes fotózás, hanem a „megapixel” irányába mozdultam el. A következő gépem egy Samsung Digimax 401-es volt.

4 megapixel! Micsoda felfoghatatlan minőség volt nekem akkoriban! Ma már a telefonom is többet tud, de azóta rájöttem, a megapixel nem minden. Baromira élveztem a kis kamerát, mert lehetett videót is felvenni vele, meg bővíthető volt SD kártyával is, szóval maga a kánaán. Mindig hurcoltam magammal, valahol még most is megvan. Ebben az időben arra használtam, hogy akkori barátnőmmel átélt közös élményeinket dokumentáljam. Még ekkor sem volt bennem igény arra, hogy legalább alapvető kompozíciót vigyek a képbe. Egyszerűen belenéztem a keresőbe (mert valamiért mindig keresőből fotóztam, sosem a kijelzőn) és ha benne volt, amit meg akartam örökíteni, nyomtam is az expógombot.

Valamikor 2008 táján láttam meg egy fotós boltban a Fijifilm Finepix S5800-at.

Valamiért egyből „beleszerettem”. Nem tudom megmondani pontosan miért. Bridge gép volt, kellően nagy és valahogy ettől egy kicsit „profinak” éreztem magam. Nem sokat gondolkoztam rajta, egyből megvettem. 8,1 megapixel, 10x-es optikai zoom és mint később megtudtam, manuális mód is volt benne. Ez utóbbira úgy 2 hónap használat után jöttem rá. Ekkor ötlött fel először bennem, hogy oké, hogy lehet mindenféle számokat ide-oda variálni, de ezek mégis mit változtatnak? Meg különben is, mi értelme van taszigatni azokat az értékeket, ha automatán is lehet fényképezni, oszt’ az is jó?

Kipróbáltam ezt-azt a géppel, igyekeztem utána olvasni, egy-két dolgot megérteni. Kölcsönvettem édesapám régi fotós könyveit is, hátha azokban is találok valami érdekeset. Nem volt fejlődési igényem, csupán élveztem, hogy fura helyekre mászom be, hogy valamit, ami megfogott, megörökíthessek.

Úgy 2012 környékén kezembe akadt egy öregecske gép, egy Panasonic DMC-FZ7-es.

Kipróbáltam azt is, mert miért ne és egyből beleszerettem, dacára annak, hogy idősebb gép volt, mint a Fuji. Valahogy ennél a gépnél éreztem, hogy én fotózok, pedig nem tudott többet a Fuji-nál. Így aztán ezzel a géppel folytattam a hobbim és igazán megszerettem. Talán néhány jól sikerült darab is született.

Olvasgattam a témában, próbálkoztam ezzel-azzal és élveztem a hobbi kreatív élményét, amit a munkám során nem mindig találtam meg. Kacérkodtam egy dSLR beszerzésének gondolatával, de rendre elvetettem, mert nem gondoltam, hogy itt lenne az idő rá. Elvégre van egy jó gépem, amit szeretek, mi szükség belevágni. Meg arcoskodni sem akartam, mert egyáltalán nem tartottam / tartom magam még amatőr fotósnak sem, csupán egy hobbistának.

Aztán 2013-ban több életesemény és a Panasonic „jobb létre szenderülése” kizökkentett ebből az időtöltésből. A Fuji „elköltözött” tőlem, ezért gép nélkül maradtam. Akkoriban lelkileg anyagilag magam alatt voltam. Vásároltam ugyan egy Pentax X-5-ös gépet, de valahogy nem adta azt az élményt.

Később, ahogy kezdtem talpra állni, egyre gyakrabban került elő a gép is. Kisebb túrák során született néhány fénykép, viszont sajnos a Panasonic érzését nem adta vissza a kis Pentax. Telt az idő, megnősültem és éltük az életünket egészen ez év májusáig, amikor jött egy vihar. Mármint a időjárási jelenség. Valahonnan hátulról a kisagyamból elindult egy apró szikra, ami a tudatomba érve lángként lobbant fel! „Villámot kéne fotózni!”

Nosza kaptam magam, állvány, gép, és futás az udvarra. Pont volt rálátás abba az irányba, ahol a villámok ugráltak, hát előre! Értékek beállít (szűk rekesz, hosszú záridő, hogy legyen esély elkapni valamit) dörgés után számolás és expó gomb lenyomás. Nem lettek díjnyertes képek, de újra megérintett az az élmény, ami régen. Ami most több volt, hogy a kedvesem végig ott állt mellettem és élvezte, hogy ilyesmiket örökítünk meg, valamint kérdezgette a technikai alapokat.

Annyira beleéltem magam, hogy vagy fél órát beszéltem a témáról, amit feleségem türelmesen végighallgatott.

Nem emlékszem pontosan, hogy mikor és hogy hangzott el, a nagy őrület közepette, de valahol mondtam egy olyat, hogy „…ezt egészen jól meg lehet oldani tükörreflexes géppel…”.

Ez a gondolat vezetett odáig, hogy néhány nap múlva kaptam tőle egy keretösszeget, amit belátásom szerint elkölthettem. Némi utánajárás, fogdosás és pár próbaexponálás után jutottam el a ma is használt Nikon D3300-hoz.

Tulajdonképpen innen indul a blog születése is. Azóta együtt járunk fotózni feleségemmel. Ő a Pentax-ot nyüstöli (és szereti meg a hobbit) én pedig ismerkedem a dSLR világgal és igyekszem minél többet kihozni magamból.

Mint már említettem a blog azért jött létre, hogy saját magam számára egyfajta kronológiát adjon. Egy olyan médiumot, ahol pontosan le tudom követni, honnan indultam és hová tartok, hogy minél jobban kiteljesedjek ebben a hobbiban. Leírom a hibáimat, és azt is, ami esetleg tetszett, hogy vissza tudjam követni az utamat.

Építő kritikákat is elfogadok, ha akad..